"Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
S a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre." K.F.

Ülök, nézek magam elé, és gondolkodom. Ismerős, nem ?
Éppen a jövőm építem, jelenleg inkább rombolom. A gondolataim össze-vissza járkálnak, már felépítettem az egész várost az emlékképeimből, és elutaztam már néhány másik országba is.
MIT TEGYEK ?! Az idő csak pereg ki az ujjaim közül, és én pazarolom arra, hogy vég nélküli és értelmetlen dolgokra fecsérlem, ahelyett hogy olyat tennék, ami előremozdít abból a lelki kátyúból, ahová értem. Talán csak én vagyok túl nagyravágyó, aki nem akar a mekiben krumplit sütni egész életében, hanem úgy élni, amire érdemes visszatekinteni... Túl nagy szavak ezek hozzám. Sikertörténeteket ritkán lát az ember, viszont egyre több a csődbe ment élet. Nem tudom körülírni azt az érzést, ami elfogott.Talán azért, mert érzések. A színeket sem tudod elmagyarázni. De ez most egy olyan sötét szürke, ahol nem az utam végét nem látom, hanem azt sem, hogy a következő lépésem során egy autóba ütközöm, egy falnak megyek, vagy épp egy szakadékba esem. És olyan szürke, ahol senki mást nem látok a közelemben. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.